Megnyitottam!

Újra itt van Dana és Damon véresen izgalmas története! Régi rajongóknak kötelező! :)

Az oldal sorsa!

Sziasztok! 

Az oldal sajnálatos módon BEZÁR, ám minden tartalom felújítva kerül majd fel a Facebook oldalamra, tehát ne csüggedjen az sem, aki olvasta a történetem. IDE! fogom majd felrakni a fejezeteket az ELSŐ KÖNYV ELSŐ FEJEZETÉTŐL kezdve FELÚJÍTVA! Tehát, aki lemaradt volna a történesekről, vagy fel szeretné frissíteni az emlékeit az e módon megteheti! :) Már az első fejezet meg is van, tehát tessék likeolni az oldalam, olvasni és kommentelni. :) Megköszönném! :D
1. fejezet - Futok egy érzés elől

by: Amy Bleak

17. fejezet - Élni a halálért, vagy meghalni az életért?

Dana rájön, hogy eddigi életét nem maga irányította, így most kész arra, hogy ezen változtasson. Képes is lesz erre, vagy újra a sorsának befolyása dönt arról, hogy mi a követendő út?

Sok Boldog Születésnapot Stella! :) <3
Ajánlott dalok: Paramore - Monster
Colbie Caillat - I Never Told You

  - Tessék? -böktem ki meghökkenve és furcsa, nyomasztó érzés kerített hatalmába. - Hogy mim? -suttogtam elcsukló hangon. Szívem fel akart robbanni, mintha már nem bírna több fájdalmat és csalódást elviselni. Agyamon furcsa képek, minden egyes átverés és hihetetlen történés átfutott. Nem volt képes minden adatot feldolgozni, ki akart akadni. De abban a pillanatban mihelyst a két legfontosabb szervem felmondta volna a szolgálatot megvilágosodtam.
  Hát rám mindig csak a rossz vár? Mindig valami bonyodalom készülődik a hátam mögött és én soha nem veszem észre? Mindig szenvednem kell? Miért engem ver a sors egyfolytában? Mit tettem, hogy kiérdemeltem ezt a bánásmódot? Miért nem halok meg egyszerűen és felejtem el az összes eddigi rossz dolgot és lépek tovább egy megtisztulás felé?
  Megtörten lestem előre és már nem bírtam sírni. Könnycsatornáim elszáradtak, már csak a helyükön maradt űr sajgott. Ujjaim elfagytak, már könnyedén le is törhettek; tüdőm megtelt porral és kapdostam a levegőt; végtagjaimból kiment az erő és majdnem összecsuklottam, ám Elijah még időben megmozdult és elkapott, de én űzött és megrettent pillantással kiszabadultam ölelő karjai közül. Egy volt az összes eddigi ellenségem közül... Azt akarja, hogy tovább éljem sanyarú és gondterhes életnek aligha nevezhető éveimet. Ezt nem engedhetem!
  - Nem akarok visszamenni! -ordítottam és a szemébe meredtem. Csitítani próbált.
  - Úgy veszem észre besokalltál... -nyögte gondterhelten. - Nyugodj meg, kérlek! Neked dolgod van az élők közt! -magyarázott, de én őrült módjára beletúrtam hajamba és lihegtem. Ez a magatartás tűnt most a legegyszerűbbnek. Elengedni a bennem tomboló vadállatot, aki nem engedi, hogy ketrecbe zárják. Itt az ideje fellázadni a fogvatartók ellen.
  - Nem vagyok holmi Barbie-baba, hogy ide-oda tegyenek! Jogom van dönteni a sorsom felől! Nem szorulok rá senkire, egyedül is megvagyok! -vitatkoztam egykori szerelmemmel, jó barátommal és azzal sem törődtem, hogy időközben szeme befeketedett, ahogy haja is egy árnyalattal sötétebb lett.
  - Te nem vagy egy közönséges vámpír! Egy gonosz iker vagy és viselned kell az ezzel járó következményeket! -mormogott és egyre közelebb lépkedett. Hisztérikusan kitértem előle. Öltönye egyre csak szenesedett.
  - Ki kérdezte meg, hogy az akarok-e lenni? Ez teljesen... -kiabáltam magamból kikelve-...igazságtalan! -üvöltöttem. Elijah megmerevedett.
  - Mert az nem volt igazságtalan, hogy Klaus őrült rögeszméje miatt megölt? Hogy kaszássá váltam? -morogta lassan, minden egyes szót szépen kiejtve. Meginogtam. Igaza van.
  - Mindennek Klaus a hibája... -tört ki belőlem. - Ő tette ezt velünk. Ő tett űzött vaddá engem és téged... ilyenné! -mutattam végig rajta. Voltaképpen nem is tudtam mit jelent pontosan kaszásnak lenni.
  Lenézett a földre.
  - Szerinted nem ezen őrlődök, mióta átléptem az árnyak világába? Minden egyes variáció átfutott már az összes halott agysejtemen, ami magyarázatot adhat arra, miért kerültem ide. -suttogta és végre rám pillantott. Szeme telve volt kétségbeeséssel és megtörtséggel. - De semmi! Fogalmam sincs miért kell átvinnem nap, mint nap a halott vámpírokat a pokolba; hogy miért csak a te életedet figyelhetem folyamatosan és miért nem segíthetek, csak ha már meghaltál és eljöttél...hozzám! -beszélt komoran. Ezzel a kis szónoklattal visszatértem egy normális érzelmi szintre és átéreztem helyzetét. Teljes kétségek között kell itt tevékenykednie és nem mondhat ellent. Ő is egy igazi csapdába került vad. Annyi kérdésem lett volna erről, de önző módon egy teljesen más témájú mondat hagyta el számat.
  - Azt mondtad dönthetek, mert ez egy köztes világ! -emlékeztettem kimérten.
  - Igen! -szólt hangosabban és rám emelte csalódott tekintetét.
  - Hogy dönthetnék élet és halál között? -susogtam megtörve. - Ha itt maradok meghalok, de szabadon. Ha visszamegyek élek, de bezárva egy kitörhetetlen burokba. Te melyiket választanád? -csóváltam a fejem és már valamennyire lenyugodtam. Már csak pihenni akartam. Semmi pénzért nem szerettem volna visszatérni.
  - Neked okod van az életre! Nem futamodhatsz meg! -erősködött és megragadta a karom. Gyilkos tekintettel meredtem rá.
  - Már nem bírom tovább! -sikoltoztam. - Elegem van! -tört ki belőlem újra a szabadságéhes vadmacska és feszelegtem. Elijah megszorította a csuklóm és megrázott.
  Szeme vörösen felvillant és egy furcsa terem rajzolódott ki körülöttünk, amit én megbűvölve bámultam. Hatalmas és forró tűzcsóvák csaptak fel a mélyből, majd repkedtek le-fel. Csodálkozva körülnéztem és riadtan vettem észre, hogy mindenhol láncok lógtak a kőfalakról és a hegyes sziklakinövéseken csontvázak függtek. Mi csak egy kis kör közepén álltunk, ami elég ingatagon és bizonytalanul magasodott ki a lávaveremből. Szembe velem egy hatalmas ajtó rázkódott és mögüle állatias ordítás tört elő. Előttem Elijah teljesen feketében volt, csak a bőre sugárzott fehéren és a szeme vörösen. Ijesztő látványt nyújtott, főleg ebben a környezetben. El is léptem mellőle.
  Megrémültem és nem mertem a kapura pillantani. Helyette Elijah-hoz intéztem remegve kimondott szavaim.
  - Hova hoztál? -kérdeztem és arra lettem figyelmes, hogy mintha az az állat, vagy nem tudom mi egyre közelebb jönne. Hideg futkosott a hátamon és agyam kitisztult. Ez egy újabb próbatétel a végső megsemmisülésem előtt, hogy ne tudjak békésen eltávozni. Egy utolsó kés szétszabdalt lelkembe. De már meg sem érzem... csak küzdök ellene és ha eljön az idő megadom magam...
  Elijah vészjóslóan megfordított. Kezeimet a hátam mögött összekulcsolta és erősen szorította. Akaratom és tiltakozásom ellenére is az előttem tornyosuló ajtóhoz  vezetett.
  - Mit csinálsz? Elijah! -üvöltöztem, de ereje visszatartott attól, hogy kapálózzak, netán elmeneküljek. Egy hatalmas durranást hallottam lentről és egy tűzlabda pattant fel a lángok közül.
  Elijah nem válaszolt, helyette keményen az ajtóhoz nyomott. A fa felsértette vékony bőröm és hallottam a dög lélegzetvételét. Érces hangon megszólalt:
  - Ide kerülsz, ha nem mész vissza a való világba és nem kapod össze magad! -ordibált. - Dana, nem ilyennek ismertelek meg! Tudom, hogy erős vagy és kibírsz minden fájdalmat. Pont most, a célegyenesben hagynád abba a versenyt? -egyre csak a fának préselt.
  - Megtörtem... Meg akarok halni! -sopánkodtam és rettentően megijedtem, amikor az ajtó kitárult.
  - Ha meghalsz ez a lény fog minden egyes nap felfalni! A pokolban nem kegyelmeznek! -erősködött és a vérem megfagyott ereimben. Egy rettentően csúf szörny nézett vissza rám a sötétből, fel sem tudtam rendesen dolgozni pofájának vonásait, annyira rút és rettenetes volt. Becsuktam a szemeimet, mihelyst megpillantottam véres fogait. - Nem akarom! Nem akarom! -visszhangzott fejemben. - Klaus ehhez képest kiskedvenc, nem? -suttogta fülembe idegtépő lassúsággal Elijah.
  - Miért csinálod ezt? -rimánkodtam és felkészültem a lény okozta kínzásra, de nagy megdöbbenésemre, amikor végre felnyitottam a szemhéjam az ajtó bezárult és egy jókora lakat került rá. Elijah elengedett és szembefordított magával.
  - Csak meg akarlak védeni a saját hibádtól. -mondta már sokkal emberibb hangon. - Még nem adhatod fel! -kérlelt. Hitetlenül csóváltam a fejem.
  - Nem fog menni, értsd meg! Kimerültem, Klaus teljesen megnyomorított! Elvett tőlem téged, megmérgezte az elmém, elvitte Damon-t és most megölt... Túl sok ez nekem! Képtelenség ezek után felállni és tovább küzdeni egy elérhetetlen szabadságért! -nyavalyogtam és légzésem felgyorsult. Újra sokkos állapotba fogok kerülni. Érzem, hogy nem vagyok teljesen ura a testemnek.
  - Ezért kell most visszavágni! Nem számít rá, hogy újra megpróbálsz ellene szegülni. Ő is meggyengült nem csak te. Elszakadt a kötelék, így nem tud turkálni az agyadban és erőt meríteni a terrorizálásodból. Ez a legjobb alkalom! -magyarázta és próbált kirángatni a melankóliából.
  Elgondolkodtam. Végignéztem megváltozott kinézetén, ami mögött ugyanúgy felfedeztem a régi jellemvonásokat. A kedves, a megértő, a segítőkész, a komoly, a kitartó és mindezekre nevelő katona. Mikor 16 éves voltam arra sarkallt, hogy mindig álljak ki saját magamért és a számomra helyesnek tartott elvekért, hogy ne hódoljak be. Most miért kellene aszerint élnem, ahogy elő van írva?
  De bizonyos tekintetben egyet értettem vele. Miért dugnám a homokba a fejem és bújnék el, mint holmi gyáva féreg, amikor ennél sokkal többre is képes vagyok? Nem lehet igaz, hogy Klaus legyőzzön engem, Dana Salvatore-t, aki már elraboltatása óta arra a pillanatra várt, hogy visszavághasson fogva tartójának és megmutassa neki, hogy a sok éves kiképzés milyen hasznos és mennyire hatásos ellene.
  Mi történt velem? Miért fordult meg az a fejemben, hogy feladom? Igaz, hogy rengeteg megpróbáltatás és rettenet ért, de ezeken mindig át tudtam siklani. Most miért ne menne?
  Feltöltődtem és már nem érdekelt semmi csak, hogy jól szétrúghassam Klaus vámpír seggét és a képébe nevetve azt mondhassam: - Nem birtokolsz többé!
  Itt az idő!
   - Köszönöm! -tértem magamhoz és pillantottam Elijah sötét szemébe, aki erre megdöbbenve válaszolt:
  - Mit?
  - Minden egyes segítő szót, ami valaha mondtál! Az összes támogatást, amit tőled kaptam. Igazán rendkívüli személy vagy és örülök, hogy az életem részese lehettél. Már képes vagyok visszamenni! -ragadtam meg a kezét.
  - Valóban? -lelkedezett. Bólintottam, majd eszembe jutott valami halaszthatatlan.
  - Még egy pillanat! -hadartam és összeszedtem a bátorságom. - Egy valamit szeretnék megtudni mielőtt itt hagylak. Ha megválaszoltad, bármit is felesz, képes leszek nyugodt szívvel elmenni.
  - Mondd hát! -mosolygott. Úgy tűnik nagyon elégedett azzal, hogy elérte megváltozzon a véleményem. Vajon mit fog szólni ahhoz, amit most fogok neki tálalni...
  - Szerettél? -böktem ki erőtlenül és aggódva figyeltem reakcióját. A mosoly nem fagyott le arcáról.
  - Hát persze. Még most is! -felelte könnyedén. Úgy éreztem nem jutott el teljesen az agyáig.
  - Szerintem nem érted... -susogtam. - Szerettél...jobban, mint egy családtagot? -súgtam. Megdermedt. A vigyor gyorsan eltűnt; arcra megfagyott; a szeme és a haja lassanként újra barna lett; a hely, ahol álltunk köddé vált és megint a feketeségben találtam magunkat, ahol csak mi voltunk színesek és elevenek. Megszorította ujjaimat.
  - Miért kérdezed? -próbált köntörfalazni, de én már nagyon sürgettem volna. Beszívtam az alsó ajkam és visszatartottam kitörni készülő könnyeimet.
  - Mert én szerettelek! -mondtam levetkőzve gátlásaimat. Kikerekedett a szeme. - Valld be, hogy szerettél és akkor kétszer akkora erőbedobással indulok Klaus ellen, vagy mondd a szemembe, hogy nem szerettél és akkor úgyis elmegyek innen, hogy ne fájdítsam a szívem jelenléteddel! -világosítottam fel a szabályokról és kibuggyant egy könnycsepp szemzugomból. Szipogtam, de tekintetem kemény maradt.
  Elijah nem tudta mit feleljen erre a nagyon is nyíltan kimondott problémára. Látszólag őrlődött. Végül erőt vett magán és elém tárta, amit gondolt.
  - Szerinted, ha akartam volna tőled valami mást, mint családi szeretet, nem léptem volna? -kérdezte. - Szerettelek, természetesen, de nem tartottam helyén valónak, hogy viszony alakuljon ki közöttünk. Ezt most is így gondolom. Én egy nagyon jó barátod vagyok, de...ennél semmi több nem lehetek. -vallotta be azt, amire én vártam. Ezért sem ért annyira rosszul, hogy végül beigazolódott, amit már voltaképpen eddig is tudtam. De végre ő is megerősítette a gyanúm, így -habár nem mosolyogva-, de könnyedén mehetek a dolgomra. Bólintottam és megtöröltem nedves arcom.
  - Köszönöm, hogy őszinte voltál. Most már indulni szeretnék! -biztosítottam, nem gondoltam meg magam. Bocsánatkérőn elhúzta a száját, majd megfogta két karom és egy hatalmas lökéssel újra a testembe taszított. Egy utolsó szó visszhangozott fejemben: Sajnálom!

16. fejezet - A halál küszöbén

Dana meghalt! De egy fontos döntés elé kerül. Tovább lép, vagy visszatér? Ebben segítségére lesz egy kissé megváltozott régi ismerős.

Ajánlott zene /szerintem tökéletes /: Ross Copperman - Holding on and Letting go

( Dana szemszög )

  Valaki megfogta a kezem.
  Lebegtem, akár egy régen megfulladt ember, aki nyugodtan és békésen egyre mélyebbre merül alá a gyilkos vízben. Nem tudtam törődni semmivel; alig érzékeltem valamit a külvilágból és magamból, se fájdalmat, se boldogságot, se más erőteljesen életteli impulzust, amikor is egy árnyat, egy nagyon világos lidércet láttam meg csukott szemeimen keresztül. Felém úszott a sűrű feketeségben fényt hozva magával és hirtelen megragadott gyenge, bábszerű karomnál fogva és kirántott ebből a semmittevő, kín nélküli, magányos, érzelemmentes, totálisan halott állapotból.
  Egyre mélyrehatóbb és valóságosabb volt az érintése. Egy kis érzésszikra csillant meg bennem: a felismerés tudatosult bennem. Valahol már találkoztam ezzel a furcsa és kísérteties védőangyallal, aki most azon munkálkodik, hogy újra az élőholtak közé emeljen. Annyira gyengéd, ismerős és törődő volt, de túlságosan távoli még. Tervével csak egy gond volt csupán: egy vámpírt nem lehet újjáéleszteni.
  Tehetetlenül siklottam utána, akár egy hulla, mire ő harciasan magához húzott és ettől fájdalmas érzelem nyilallt belém. Nem tudtam mi az... Nem fizikai értelembe vett szenvedés, hanem lelki baj. Talán valaminek a hiánya, valami fontos dolognak. Egy személynek. Aki egykoron többet jelentett nekem.
  Tovább rántott magával, hogy kikerüljek ebből az állapotból és felébredjek. Közelebb hajolt arcomhoz és valami suttogás félét hallottam. A fülem lustán, de engedelmeskedett akaratomnak.
  - Én...v... -szólt az alak és küzdöttem minden egyes betűért, amit kiejt. -Va...agy...ok... -szűrődött át halott hallójáratomba, amitől az agyam beindult és sajogni kezdett, égetett működése. Ki lehet az? Ki az, ki megment engem a halál markából?
  Számat nem hagyta el egy kósza hang sem, egy aprócska nyögés sem. Az árny óvatosan felemelte szabad kezét és az arcomra helyezte. Mintha áramütés ért volna, mellkasom felemelkedett és tüdőm megtelt éltető levegővel. Mégis tudtam, hogy ez még nem az élet, ez a halál és a létezés közötti vékonyka perem. Itt állok én. De nem egyedül! Foglalkoznak velem!
  Összeszorítottam az összes kis izomszálamat, idegvégződésemet, hogy kicsikarjak magamból egy reménykeltő, hangszál-megerőltető szócskát. Nem ment. Valami még visszatartott attól, hogy újra kinyissam a szemem és átadjam magam az élet angyalának és kinevessem a ravasz halált. Egy dolog még hiányzott az összetevők listájáról.
  Amint ezt kigondoltam, máris egy csupasz csukló tapadt számra és hozzáerőszakolta magát szemfogaimhoz, hogy azok sebet ejtsenek a vastag bőrön. Sikerült vért fakasztani a piciny nyíláson és pár csepp becsöppent kiszáradt számba és lecsurgott torkomon. Éreztem ennek a minimális mennyiségnek is a hatását: az ereim beindultak. Ha lenne szívem, most verne. Éledeztem!
   Az alak megijedt, amikor leheletnyi erőfeszítéssel viszonoztam keze szorítását. Izgatottan simogatta kézfejem, arcom, hajam és várta, hogy több életjelet mutassak. Most már nem láttam sötét szemhéjam leplén keresztül, ki kellett nyitnom ahhoz. Lassan, de biztosan emeltem feljebb szemhéjaim, színeket és körvonalakat érzékeltem, majd egy arcot láttam magam előtt. Homályos volt, de tisztán kivehető volt füléig érő vigyora. Könnycsepp csillogott szemzugában, amire értetlenül feleltem.
  - Mi...a...b...? -nyögtem lassan még mindig fátyolos tekintetem rajta tartva. Nem válaszolt helyette megharapta kezét és az ajkaimhoz szorította, hogy még egy adagot lenyeljek véréből. Engedelmeskedtem neki és gyengéden szívtam édeskés anyagot, ami meggyógyít.
  Éreztem, ahogy csontjaimba, végtagjaimba és szerveimbe visszatér az élet, eltelít energiával és akaraterővel. Beindult az ősi ösztönöm, ami ragaszkodik a létezéshez és nem hagyja magát újra elcsitítani.
   Mintha megújultam volna. Ez nem is csoda hisz meghaltam és most feltámadok. Hihetetlen! Soha nem akarom ezt újra megtapasztalni. Rettentő! Meghalni nagyon rossz érzés. A fájdalom, a kín, ami közt megölnek elviselhetetlen. De egy megnyugvás, egy képzelt boldogság reménye kecsegtet és akkor már el akarsz távozni. Ilyenkor csak vagy és kész. De nagyon furcsa és hátborzongató ez "lét".
  Most mégis megváltozott valami. Jött ez a titokzatos idegen és nem hagyta, hogy hozzászokjak a semmittevéshez. Mondhatni kiszakított a megsemmisülésből, hogy újra a mély vízbe dobjon. Kell akkor neki köszönet? Nem lenne egyszerűbb holtan nyugodni, mintsem harcolni a lehetetlenért? A békéért... Ami nem lesz soha az enyém, ha élek...
  - Most már jobb? -kérdezte az alak, mikor elvette felsértett karját. Megtörölte sötét öltönye ujjával, majd beletúrt hajába. Öltöny? Hajtúrás?
  Megbabonázott tekintettel rámeredtem és ha akartam se tudtam volna egy ideig megszólalni, csak bámulni a régen látott vámpírra. Barna szemével kedvesen nézett rám és már megszáradt a kis sós vízcsepp és nem ült benne szánalom -mint legelőször-; félelem -mint mikor meghalt. Lenéző vagy hibáztató sem volt a tekintete. Egyszerűen csak a tenni akarás, a segítségnyújtás és a feltétlen szeretet látszódott meg benne.
  Legszívesebben most azonnal a nyakába ugranék és minden egyes elkövetett baklövésért; figyelmetlenségért; bunkósáért és elővigyázatlanságért bocsánatot kérnék. Tudtam, hogy az én lelkemen szárad halála, amiért voltam olyan naiv kislány, hogy nem hittem Klaus fenyegető szavainak... Nem tudtam ép ésszel felfogni, jobban mondva nem akartam beletörődni, hogy lehet valaki annyira gonosz, hogy megölje a saját barátját... És mégis... Ha több lélekjelenlétem és bátorságom lett volna és még akkor megteszem az elkerülhetetlen lépest, talán ma itt lenne mellettem ezekben a nehéz napokban és nem hagyná, hogy egyedül hozzam meg életem nagy és nehéz döntéseit; támogatna; megvédene mindentől és segítene, mint mindig a múltban.
  Ő az a személy, akit világéletemben szerettem és szeretek még most is. Elvesztése lenyesett egy darabot kőszívemből. Őt és Damon-t engedtem csak közel elbarikádozott lelkemhez ez idő alatt. Csak ők kaptak kulcsot a bizalmamhoz. Ők az egyetlenek, akik megérdemlik szeretetem.
  De ő nem viszonozta szerelmem. Hogy-hogy mégis itt van velem ebben az álomvilágban és fogja szétfagyott kezeim? -gondolkodtam el egy pillanatra a helyzet furcsaságán. Látszólag nem ébredtem fel, hiszem Cala sehol sincs és teljesen sötét van. Lehet, hogy Klaus messze jár már és a varázslat eredményesen zárult le, de mégis itt ragadtam. Vele... Ez a menny? Vagy odaát vagyok?
  Nem voltam képes eldönteni, így kénytelen voltam szembenézni vele és megtudnom, hogy minek köszönhetem közbelépést és jelenlétét. Egyenlőre még nem érzékenyültem el, mert volt egy olyan balsejtelmem, hogy ez mind csak illúzió.
  Felültem ebben a sötét térben és az előttem guggoló férfira néztem. Szemem átsiklott vonásain és megjegyeztem minden egyes kis részletet, hogy még ennél is tovább megőrizhessem emléküket. Szívem, mintha végre beindult volna, érzéseket generált ez iránt a személy iránt, akinek barna szeme végigfutott alakomon, majd megállapodott megdöbbent és hitetlen arcomon. Szóra nyitotta a száját, de én gyorsabbnak bizonyultam:
  - Tényleg...te vagy...az...Elijah? -kérdeztem óvatosan és felemeltem összekulcsolt kezünket. Valóságosnak tűnt, de én már megtanultam a leckét, amit a sorozatosan elhitt kamuálmok során tapasztaltam és nem ugrottam egyből a hiszékenységbe. Tapogatóztam és csak a kézzel fogható bizonyítékot fogadom el.
  Elmosolyodott.
  - Mint legelőször, most is megmentettelek. -ujjaival végigszántott haján.
  - Mitől? -tetettem a hülyét, hogy rájöjjek az igazságra. Furcsán nézett rám, majd megsimogatta arcomat szabad tenyerével.
  - Mindentől! Azért éltem, hogy rád vigyázzak, azért haltam meg, hogy halálom után is megvédjelek minden gonosztól. Most csak ezt tudtam tenni érted! -suttogta érces hangon, majd felsóhajtott.
  Elképedtem és hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz húztam és megöleltem. Éreztem illatát, amely pár éve hatalmába kerített; újra átéltem minden együtt töltött szép percet és láttam, ahogyan tanítgat, nevelget és mindig gondomat viseli. Nem volt soha több, mint egy mester; nem lehetett ő a szerelmem én mégis titkon többre vágytam. Ennek ez volt a rendje és módja. De most mi lesz? Hol tartunk most?
  Elhajoltam tőle és tüstént sírva fakadtam. Feltört belőlem az a rettentően fájdalmas érzés, amit akkor tapasztaltam meg, mikor elvesztettem és soha többé nem kaptam vissza. Mellkasomat szorítottam karjaimmal, hogy kizárjam ezt a kínzó emléket, de előttem volt a sír, ahol ő nyugszik. Meggyilkolása után több hétig azon filóztam, hogy mi van a halál után. Hát ez lenne az? Egy helyre visz, ahol újra összehozza a régi ismerősöket, barátokat? Vagy egyáltalán hol vagyok?
  - Tudom, hogy össze vagy zavarodva. -mondta és lefejtette ölelő karjaimat felsőtestemről. -Ez egyrészt azért van, mert bizonytalan vagy a helyet illetőleg. -végignézett az üres téren. -Nyugodj meg, itt nem bánthat senki! Biztonságban vagy! -nyugtatgatott elmosolyodva, majd egy másmilyen érzelem vette át helyét ragyogó arcán. Félelem... -Másrészt meg vissza-visszatérnek az érzelmeid, amik kicsit most labilissá tesznek téged és... -magyarázott, de engem más jobban érdekelt.
  - Meghaltam, mint...te? -tettem fel eddigi életem legsúlyosabbnak tűnő kérdését, ami sürgősen komoly választ követel magának.
  Mélyen a szemembe nézett.
  - Igen -bólintott komoran. Elképedtem és felálltam. Tehát mégis csak a mennyben vagyok? És ő itt van velem? Akkor nem is annyira nagy gond ez a halál dolog... -De nem sokáig marad ez így! -sokkolt le.
  - Tessék? -fordultam felé lendületből és összevontam a szemöldököm.
  - Mint mondtam megmentettelek. Visszahoztalak a halálból. -suttogta könnyedén, bár szomorúan.
  -Akkor miért nem vagyok a Rilmákkal? -értetlenkedtem.
  - Mert...meg kell tenned egy fontos lépést. -nézett le a földre.
  - Ezt, hogy érted? -kérdeztem kíváncsian és már majdnem újra sírva fakadtam. Annyira rossz volt őt szomorúnak és letörtnek látni, amikor örülnie kellene, hogy újra találkoztunk ennyi bonyodalom és elválás után. Szeretjük egymást, úgy, ahogy illik. Mintha egy család lennénk! És most valami megzavarja az egymásra találást.
  - Most egy köztes világban vagyunk. Innen két helyre lehet jutni, de te döntöd el, hogy hova szeretnél. Vagy visszamész az emberek közé és tovább éled vámpír életed, vagy... -emelte rám sugárzó tekintetét. - Itt maradsz velem.
  Lefagytam. Ilyen döntést, hogy hozzak meg? Képtelen lennék választani...
  - De miért te mondod mindezt? Miért vagy itt velem egyáltalán? -faggattam, hogy minél tovább halogassam a választ.
  Elkomorodott.
  - Mert én vagyok a kaszásod! -bökte ki. Kikerekedett szemmel néztem vissza rá.